Alig győzi szóval, pedig hallgatag, mint a földút. Kiül a kocsma elé, oda, ahol régen a lengőteke volt, sört iszik, sok-sok-sok habbal, és lassan, akár hastájat a háj, benövik a traktorosok. Egy se sajtos oda se néz, úgy lesik: mintha csak a szél fútta volna őket mellé. Gyűlnek a borosták, égbe állnak a barkók, lopva susognak egymásnak a fák. A talpas szofi parazsánál glédában figyel a hallgatás. Hogy a falu, hogy már megint miket.
Amikor Örménykút mesél, érdekes, de mindig tavasz van.
(- Eső kéne – motyogják egyesek, ha a bekötőn befelé biciklizni látják a tavaszt, de csak úgy, csendben mondják, hogy a többi is hallja.)
