Örménykút: 60.

egy hópehely

két hópehely

három hópehely

télszürkeség

udvari szín

dorka kutya

én

hóvár

leheletem

gyerekség

Örménykút.

Apám a fényképezőgépet Bécsből hozta. 

A részeg temperás elalszik télen, és álmában a kéményekből füstszagot fest, a kerti akácok, lebontott ólak és elaggott górédeszkák megmaradt szagát: a gyerek felül olyankor a radiátorra, az ablakra rálehel, és az önnön párájából lassan előbukkanó kinti fehérségben lakó hideget lesi. Lassan-lustán havazik, nagyanyánk kukoricát pattogtat.

Aztán megint.

S a hideg nem moccan. A temperás nem moccan. Az idő nem moccan. Csak a szagok: az elégett akác, nagyanyánk méze, korom. Gubbaszt az ablakban az itteni, és azt lesi, a hófehér pergamenre, ami a világ lett odakinn, Örménykút vajon mit ír. És általában semmit. Fényképbe meredtünk: fekete-fehér, Fortepan, előhívta Schneider, Szarvas, 1917. 

Örménykút!

Télen aztán ez is másképpvan, mert télen Örménykút disznótorba öltözik. A munkásnadrág alá disznóvisítást húz, a pulóverre pörzsszagot. És pálinkát iszik, szúráshoz kettőt, sikálásnál egyet, de azt már sörrel.

Ezzel általában a disznó is elégedett. (Ha nem, hát nem.)

A disznótorban az a jó, hogy hiába visszája a teremtésnek: mégis az.

Örménykút a vért szereti, meg a májat. Hiába kapatos, a disznótoros hardver mögött úgy áll, peckesen, mintha egy Sergio Leone- westernben töltené a hurkát. Az asszonyok sóhajtoznak, ha látják: ki ezért, ki azért. De általában azért.

Örménykút tavaszi munkásnadrágja birkapörkölt, lucernaillat, fölötte lukacsos az atlétatrikó. Munka után a Nyárfa elé ül ki sörözni, és mesél (pedig hallgatag). Nem iszik sokat, kettő sört, egy unikumot, ekképp csatolja fel a szárnyait, majd ha kész, böfög egyet, és elröpül körbenézni.

Röpül, mint a fecske. Röpül, mint a nyár. Röpül, mint a jóhír.

Egyesek Jézusnak látják, a reformátusok Ufónak. Ebből veszekedés van, de utána mindenki kibékül, és boldogan él. Aztán megint.

Örménykút röpülni szeret csak igazán.

Részeg moccanás: az a mozdulat, amikor kikérünk egy (utolsó) sört, és örülünk neki, mert hazamenni a Nyárfából még nem kell. A mozdulat minden itteni férfi kezében benne van, és mások ezt nem értik, mert (szinte) egyenlő a teremtéssel.

Így megy ez. Utolsókból lesznek az elsők. A picsába is, Nem lehet mindenki a Jóisten.

Rádőlni a nemlétre: a mozdulat minden itteni férfi testében benne van: pontosan, szépen, akár a hangjegyek Bach A-dúr miséjében, rendre rendre.

Az kérem nem megy csak úgy.

Azt érezni kell!

Álmodban nyáron: pockot látni jóhír, varrónővel selymen baszni gyermekáldás, rotakapán sikerrel túladni korai halál, végigrohanni a Tónikán egy szál pőrben lottónyeremény, esetleg győzhet a héten a Bayern. Álmodban nyáron: Jézussal a katekizmus felett elköltött vita után parolázni vér (de jó vér (?)), akácillatban flörtölni a más nejével (?Tessedik esetleg?) izgalmas élmény, esetleg utazás, trabantban (moszkvics?) vészféket behúzni félelem a másnaptól, anyóst megölni: vágy a jobbra, vagy a balra esetleg.

Álmodban, nyáron, a titkos mélyeken ott tintáz a vén temperás, és alig győzi a sok részeg színnel telepocsolni a falut. Aztán felébredsz, és tényleg.

Itten kérem olyankor a reneszánsz beköszön, és haza sem megy. Úgy kell néha rászólni, hogy kussoljon már.

Örménykút megsértődik, ha nem köszönnek neki előre, amikor a Dózsán vagy a Tessediken fedeztetés céljából kanit hajt a jányos házakhoz.

-       Jónapot kívánok - ezt kell mondani, mert Örménykút disznózik. A kandisznó töke leng: akár az esküvői harang. Örménykút morog. Tessedik (Sámuel,  (Alberti, 1742. április 20. – Szarvas, 1820. december 27., evangélikus lelkész, pedagógus, pedagógiai és gazdasági szakíró) és Dózsa (György, paraszt) (ezzel és egymással párhuzamosan) a Nyárfakocsmában ultiznak, bemondják a bélát, és szarnak az egészre.

Ez van. (Ha nincs, megmagyarázzák.)

-          Eső kéne – dörmögik néha az itteniek, és Örménykút akkor felül a reggeli buszra, a szarvasi piacra bemegy, fal egy lángost (fokhagymával), és hoz esőt. Vagy ha nem hoz, általában megmagyarázza, hogy miért nem.

Örménykút egyébként disznózik. (Ha nem, megmagyarázza, miért nem.)

Örménykútnak titkai vannak. Szeme alatt szarkaláb, orra veres, a szája csupa pörköltpecsét és mosolypogácsa: a szívében titokgörcs. A szalmabálákba bújva, a Csipkás-sor végében, a banyakopott hullatanyákban, a rég elfelejtett kölökbunkerek romjai alatt cicceg, moccog, leskel a titok. Benne van a rejtelem a kerékpárzörgésben, a kutyavonyításban, a disznósörte pörzsszagában, s a porban is, amit a zetor dübörög bárányfelhőnek az égre fel. A téeszben minden hegybe hányt búzaszem s az összes zab egy pici titok: jönnek az itteniek, hozzák nejlonzsákban a rejtegetnivalót, lemázsálják, papírt kapnak, lepecsételtetik az irodán, isznak egy kávét, azzal kész.

Örménykút pedig hallgat, mint csontzene után a temető.

Az anyák sokszor mondják: hogyha nem tanulsz, olyan leszel, mint Örménykút! A gyerekek persze csak röhögnek a markukba, és bólogatnak, hogy igen.