A részeg temperás elalszik télen, és álmában a kéményekből füstszagot fest, a kerti akácok, lebontott ólak és elaggott górédeszkák megmaradt szagát: a gyerek felül olyankor a radiátorra, az ablakra rálehel, és az önnön párájából lassan előbukkanó kinti fehérségben lakó hideget lesi. Lassan-lustán havazik, nagyanyánk kukoricát pattogtat.
Aztán megint.
S a hideg nem moccan. A temperás nem moccan. Az idő nem moccan. Csak a szagok: az elégett akác, nagyanyánk méze, korom. Gubbaszt az ablakban az itteni, és azt lesi, a hófehér pergamenre, ami a világ lett odakinn, Örménykút vajon mit ír. És általában semmit. Fényképbe meredtünk: fekete-fehér, Fortepan, előhívta Schneider, Szarvas, 1917.
Örménykút!
