Örménykútnak titkai vannak. Szeme alatt szarkaláb, orra veres, a szája csupa pörköltpecsét és mosolypogácsa: a szívében titokgörcs. A szalmabálákba bújva, a Csipkás-sor végében, a banyakopott hullatanyákban, a rég elfelejtett kölökbunkerek romjai alatt cicceg, moccog, leskel a titok. Benne van a rejtelem a kerékpárzörgésben, a kutyavonyításban, a disznósörte pörzsszagában, s a porban is, amit a zetor dübörög bárányfelhőnek az égre fel. A téeszben minden hegybe hányt búzaszem s az összes zab egy pici titok: jönnek az itteniek, hozzák nejlonzsákban a rejtegetnivalót, lemázsálják, papírt kapnak, lepecsételtetik az irodán, isznak egy kávét, azzal kész.
Örménykút pedig hallgat, mint csontzene után a temető.
